Egy csésze kávé, amely bejárta a világot.
Van valami különös abban, ahogyan a kávé belép az ember életébe. Nem kell hozzá különösebb ceremónia: egy reggeli mozdulat, egy őrlő halk zaja, a forró víz, majd néhány perc múlva ott van előttünk egy csésze fekete, barna, aranybarna vagy éppen tejhabos ital. Ismerős illat, ismerős íz, sokak számára pedig szinte elképzelhetetlen nélküle a napindítás.
Pedig mire a kávé eljut a csészénkig, hosszú utat jár be. Kontinenseken, kultúrákon és évszázadokon keresztül vándorolt, miközben folyamatosan változott a szerepe is: volt rituális ital, gyógyszer, élénkítőszer, luxuscikk, társadalmi találkozások katalizátora, sőt olyan ital is, amelytől egyes hatalmasságok kifejezetten tartottak.
Ma pedig egyszerűen csak azt mondjuk: kérünk egy kávét vagy mi itt a képen szereplő egykor szebb napokat látott kávézótól néhány lépésre, megnyomjuk irodánkban a gombot.
De vajon hogyan lett a vadon termő afrikai növényből a világ egyik legismertebb és legkedveltebb itala?
A kávé eredetét számos legenda övezi. A legismertebb talán a kecskepásztor, Kaldi története, aki állítólag arra lett figyelmes, hogy kecskéi különösen élénkké váltak, miután egy piros bogyókat termő cserje gyümölcséből ettek.
Hogy Kaldi valóban létezett-e, nem tudjuk biztosan. A történet azonban jól érzékelteti azt a különleges felfedezést, amelynek eredményeként az ember felismerte a kávécserje termésének élénkítő hatását.
A kávé történetének első biztosabb fejezete már az Arab-félszigethez kapcsolódik.
A termesztés a források szerint a 15. században Jemenben indult meg, ahová valószínűleg az etiópiai területekről kerültek a növények.
Jemen hamarosan a korai kávékereskedelem központjává vált, Mokka kikötője pedig olyannyira összeforrt a kávéval, hogy neve később magának a kávénak egyik elnevezésévé vált. A kávé itt már nem pusztán különleges növény volt. A jemeni szúfi szerzetesek rendszeresen fogyasztották, mert az ital segítette őket abban, hogy az éjszakai imádságok alatt éberek maradjanak.
Így a kávé történetében megszületett az első nagy átalakulás: az ismeretlen növényből ital, az italból pedig mindennapi szokás lett.
A 16. századra a kávé már Iránban, Egyiptomban, Szíriában és Törökországban is ismert és kedvelt ital volt. Innen pedig már nem volt megállás.Csakhogy a kávé nem mindenhol érkezett osztatlan lelkesedéssel. Az új ital körül hamarosan viták bontakoztak ki. Voltak, akik gyógyszerként, élénkítőként vagy egyszerűen kellemes italként tekintettek rá, mások viszont gyanakvással fogadták. Nem véletlen, hogy a kávét egyes helyeken „az ördög italának” is nevezték.
A történet egyik kedves anekdotája szerint VIII. Kelemen pápa (1536.február 24–1605.március 3.) tanácsadói azt javasolták, hogy tiltsák be a kávét, ám a pápa – miután megkóstolta – inkább úgy vélte, hogy érdemes „megkeresztelni” az italt. Akár megtörtént pontosan így, akár nem, egy dolog bizonyos: a kávé Európában is megkezdte hódító útját.
Velencén keresztül a 17. század elején érkezett meg, majd egymás után nyíltak a kávéházak Európa nagyvárosaiban. Londonban 1652-ben nyitották meg az első kávéházat, és ezek a helyek hamarosan sokkal többet jelentettek egyszerű vendéglátóhelyeknél. A kávéház lett a gondolatok találkozóhelye. Itt újságot olvastak, vitatkoztak, üzletet kötöttek, filozofáltak, politizáltak, játszottak és természetesen kávét ittak. A kávéházak társadalmi jelentőségét jól mutatja, hogy a hatalom időnként veszélyes helyekként tekintett rájuk: nem csupán a kávétól tartottak, hanem attól is, ami egy-egy csésze mellett elhangozhatott. A kávé egyik legnagyobb találmánya talán nem is maga az ital, hanem az a közösségi tér, amely köré épült.A kávéházak információs központokká váltak. Egy újság, egy sakkjátszma, egy biliárdparti, egy üzleti beszélgetés vagy éppen egy politikai vita mellett ugyanaz a fekete ital került az asztalra.
Magyarországon a kávé elterjedése szorosan összefonódott a török hódoltság korával. Eleinte főként török kávéfőzők készítették, a magyarok pedig sokáig idegen, „ördögi” italként tekintettek rá. Később azonban a kávézás nálunk is meghonosodott, és a kávéház a magyar városi kultúra egyik meghatározó intézményévé vált.
A 18–19. századra már irodalmi művekben is egyre gyakrabban találkozunk vele, a kávéház pedig fokozatosan a polgári társasélet egyik fontos színterévé vált. Krúdy Gyula később már arról írt, hogy „akkor volt minden rendben, amikor az emberek azon vitatkoztak, hogyan kell jó feketekávét főzni”. Talán nem véletlen. Mert a kávéval kapcsolatban mindig is volt miről vitatkozni.
A mai fogyasztó számára természetesnek tűnik, hogy a polcokon és kávézókban a világ különböző tájairól származó kávékkal találkozik. A háttérben azonban összetett mezőgazdasági és feldolgozási folyamat áll.
A kávécserje nem egyik napról a másikra terem. A palántából fejlődő növénynek három-négy évre is szüksége lehet, mire kávécseresznyét hoz.
A megfelelően érett, sötétpiros gyümölcsöket ezután szüretelik, majd rövid időn belül megkezdik feldolgozásukat. A kávé útja ekkor még korántsem ért véget. A gyümölcsből előbb nyers, úgynevezett zöld kávébab lesz, amely csak később, a pörkölés során kapja meg jellegzetes barna színét, aromáját és ízvilágát.
És itt érkezünk el a kávé egyik legfontosabb titkához: a jó kávé nem egyetlen döntés eredménye. A termőhely, a fajta, a termesztés, a betakarítás, a feldolgozás, a pörkölés, az őrlés, a víz és az elkészítési mód mind hozzátesz valamit ahhoz, ami végül a csészébe kerül. A zöld kávébab önmagában még egészen más világ. A pörkölés során alakul ki az a komplex aroma- és ízvilág, amelyet kávéként ismerünk. A pörkölés mértéke jelentősen befolyásolja a végső karaktert: a világosabb pörkölés más aromákat és savasságot hangsúlyozhat, a közepes pörkölésnél az édesebb, karamellesebb jegyek kerülhetnek előtérbe, míg a sötétebb pörkölés testesebb, markánsabb karaktert adhat. A pörkölés után azonban újabb ellenség jelenik meg: az idő és az oxigén.
A frissen pörkölt kávé aromái érzékenyek, ezért a megfelelő csomagolásnak komoly jelentősége van. Ezen a területen különösen érdekes a temesvári születésű Illy Ferenc története, aki a frissen pörkölt kávé aromájának megőrzésére fejlesztett ki légmentes, nitrogénnel történő csomagolási megoldást. 1933-ban megalapította az Illycafèt, majd 1935-ben egy automata, gőzzel működő eszpresszógéppel jelentkezett. Munkássága jól példázza, hogyan találkozott a kávé történetében a kereskedelmi tapasztalat, a műszaki gondolkodás és a kávé iránti szenvedély.
Lehet kiváló termőhelyről származó kávénk, gondosan pörkölve, tökéletesen csomagolva – ha az őrlés nem megfelelő, a csészében mégsem azt kapjuk, amit a kávé tud. Az őrlési finomságot mindig az elkészítési módhoz kell igazítani. Más méretű szemcsére van szükség például egy eszpresszóhoz, egy filterkávéhoz vagy egy french presshez. Az őrlés azért kulcsfontosságú, mert meghatározza, milyen gyorsan és milyen mértékben oldódnak ki a kávé különböző komponensei a vízbe. Vagyis a kávékészítés valójában nem egyszerűen „főzés”, hanem inkább egyensúlykeresés. Víz, hőmérséklet, idő, őrlés, nyomás és alapanyag találkozása.
A kávé története közben természetesen az elkészítés módjai is folyamatosan változtak. A török kávé hagyományos dzsezvában készül, a klasszikus kotyogóban a víz nyomás hatására halad át az őrleményen, a french press pedig egészen más elven, közvetlen áztatással és préseléssel készíti az italt. És ott vannak az eszpresszógépek, a filteres módszerek, az automata gépek, valamint a hideg extrakció különböző változatai. A technológia változik, de a cél ugyanaz: a kávéban rejlő ízek és aromák minél jobb kiemelése.
Ehhez pedig még valami egészen hétköznapi dologra is szükség van: vízre. Nem mindegy ugyanis, milyen vízzel készítjük a kávét. A víz ásványianyag-tartalma és keménysége hatással van az extrakcióra és az ízérzetre is. A baristák ezért gyakran alacsony ásványianyag-tartalmú, lágy, szűrt vizet javasolnak.
Talán az egész kávé-történet egyik legérdekesebb fordulata az, ahogy luxus-cikkből a mindennapok italává vált. A kávé valaha különleges, drága és nehezen hozzáférhető termék volt. A 19. század második felében azonban az ültetvényes termelés fejlődése és az olcsóbb szállítás fokozatosan szélesebb társadalmi rétegek számára is elérhetővé tette. A kávé ekkor már nem egyszerűen az arisztokrácia itala volt. A munkás, a hivatalnok, az értelmiségi, az üzletember és a háziasszony asztalára is bekerült.
A 20. század pedig újabb technológiai változásokat hozott: megjelentek az előre pörkölt, csomagolt, majd az instant kávék, és a különböző kávéfőző technológiák fejlődésével egyre többféleképpen készíthettük el ugyanazt az alapanyagot. A kávé így egyszerre lett tömegtermék és egyre inkább különleges élmény.
Ez a kettősség ma is velünk van.Egyikünk egyetlen mozdulattal készít egy instant kávét, másikunk frissen őröl, mér, időt mér, vizet választ, hőmérsékletet figyel, és pontosan tudja, mit vár az adott kávétól. Mindketten ugyanazt tesszük:kávézunk.
Van azonban ennek a történetnek egy számunkra különösen kedves pontja. Mi, a GRANCAFÉ-nál, Esztergomban immár 30 éve foglalkozunk forróitalok gyártásával és forgalmazásával. Harminc év persze eltörpül a kávé több évszázados története mellett, mégis azt jelenti, hogy három évtizede nap mint nap közel vagyunk ahhoz a világhoz, amelyről ezen a napon beszélünk: a kávéhoz, a forró italokhoz, azok készítéséhez, alapanyagaihoz és ahhoz az élményhez, amelyet egy jól elkészített ital adhat.
De talán ennél régebbi esztergomi szálat is kereshetünk. 1543-ban a török sereg elfoglalta Esztergom várát, és ezzel a város 130 évre bekerült az Oszmán Birodalom világába. A kávé ekkor már ismert ital volt az oszmán világban, ezért történetileg nem elképzelhetetlen, hogy a törökökkel együtt maga a kávé is megjelent Esztergomban, azaz valahol már ott volt velük az a különös, keserű, illatos ital is, amely évszázadokkal később az egész világ mindennapjainak részévé vált. Biztos esztergomi kávéivásról azonban ebből az évből nem tudunk forrást felmutatni, ezért ezt inkább izgalmas történeti lehetőségként, mint bizonyított tényként érdemes kezelnünk.
A fellelhető történelmi és irodalmi anekdoták szerint I.Apafi Mihány volt az első magyar nemes ember (erdélyi fejedelem), aki kávét ivott. Az esemény 1663 őszén történt, Érsekújvár falai alatt, ahova az akkor hadiállapotok szerint Esztergomon keresztül lehetett eljutni. A hagyomány szerint a török táborban Ali basa a saját sátrában kínálta meg a fejedelmet a különleges, élénkítő fekete itallal és serbettel.
Ma, több mint 480 évvel később, mi ugyanebben a városban dolgozunk azon, hogy a forró italok történetének ez a hagyománya tovább éljen..
Legközelebb, amikor elkészül a reggeli eszpresszó, talán érdemes egy pillanatra nem csak az illatát megérezni. Gondoljunk arra, hogy az a néhány korty egy több évszázados történet legújabb fejezete.Egy történeté, amely legendával kezdődött, kereskedelmi útvonalakon folytatódott, kávéházakban formálta a társadalmi életet, fejlesztők és pörkölők kezében fejlődött tovább, és ma már a világ szinte minden részén ott van.
A kávé ezért sokkal több, mint egy ital. Kultúra. Technológia. Kereskedelem. Hagyomány. Élmény. Találkozás. És talán egy kicsit időutazás is.
Amikor felemeljük a csészét, benne van Afrika, benne van Arábia, Európa, évszázadok története – és számunkra és partnereink számára ott van benne Esztergom is, ahol mi, a GRANCAFÉ-nál immár három évtizede ezzel a világgal, a forró italok világával kelünk-fekszünk..
Kávézzunk hát ezen a napon is úgy, mintha egy hosszú történet következő fejezetét nyitnánk ki. Mert egy jó kávé nem csupán felébreszt.
Története van. És mi, Esztergomban, ennek a történetnek immár 30 éve egy kis részesei vagyunk.
És van még valami, ami számunkra különösen személyessé teszi ezt a napot.
Az íráshoz egy 1910 körül készült képeslapot is mellékelünk egy ma már nem létező, lebontott esztergomi kávéházról, amely egykor cégünk mai központjának közelében állt.
A régi kép számunkra különleges üzenetet hordoz: miközben egy letűnt, ám tőlünk csak egy ugrásnyira álló egykori esztergomi kávéház emlékét őrzi, mi mégis tudunk hozzá kapcsolódni. Ezért is érezzük úgy, hogy a Kávé Világnapja számunkra többet jelent egy átlagos hétköznapnál.
A régi kép és az elmúlt harminc év egyszerre jelent számunkra a tiszteletet a múlt iránt és felelősséget a jövőért.

